Valószínűleg nem sokan tudnak róla, zömében csak a személye iránt komolyabban érdeklődők, hogy életének egy időszakában Erzsébet lelkesen verselt, és jó néhány költemény került ki a keze alól. Mesterének az 1856-ban eltávozott zsidó származású német költőt, Heinrich Heinét tartotta. Ez utóbbi, mármint a zsidó származás, Erzsébetet egyáltalában nem izgatta, és olyannyira ismerőjévé vált a német poétának, hogy amikor előkerült egy kézirat, amellyel kapcsolatban kérdéses volt, hogy valóban a költő tollából származik-e, szakértőnek Erzsébetet kérte fel a Heine alapítvány.
A királyné magánvagyonából adakozott is egy, a költőt ábrázoló szobor felállítására. Ez azonban már sok volt a zömében antiszemita beállítottságú Udvarnak, és "finoman" értesére adták a császárnénak, hogy jobban tenné, ha elállna ettől a szándékától.
Erzsébet kénytelen volt engedni, de magában ettől még ugyanúgy ragaszkodott Mesteréhez, később megismerkedett annak leányával is. Korfui palotájában, az Achilleionban pedig elkészíttette és felállíttatta saját, különbejáratú szobrát az imádott költőről.
Heine mintájára írta verseit, amelyek azonban irodalmi vonatkozásban nem érhettek fel annak szintjéhez.
Kordokumentumként, és elsősorban pedig Erzsébet lelkének, valódi személyiségének megsimeréséhez kiváló adalékul szolgálnak. Végigolvasva őket olyan érzésünk van, mintha Erzsébet egy naplót hagyott volna hátra az utókornak (ami sajnos nem történt meg egyébként), megörökítvén benne legszemélyesebb érzéseit, egész lelkivilágát.
Versei őszinték, szókimondóak voltak, és nem egyszer tartalmaztak gunyoros kritikai ítéletet saját környzetére, a Habsburg családra, és az egész Monarchiára nézvést - olykor nem is kendőzetlenül.
Éppen emiatt úgy végrendelkezett, hogy versei csak halála után 50 évvel kerülhetnek nyilvánosságra - hiszen addigra az azokban említett személyek sem lesznek már az élő sorában.
A költeményekből esetlegesen befolyó jövedelmet a Monarchia politikai üldüzöttjei között akarta szétosztatni. Aminek megvalósítása az 1950-es években már jószerivel megvalósíthatatlan feladatnak tünt.
Mindaddig azonban az osztrák-magyar császárné/királyné öccsére, Karl Theodor hercegre (tehát egy Wittelsbach-ra és nem Habsburg-ra) bízta a lepecsételt kazettát, amely versei nyomtatott változatát tartalmazta. Valamint meghagyta, hogy ezt 50 év elteltével családja Svájcba továbbítsa, az akkori szövetségi elnöknek, közreadás végett - ami már önmagában is jelzésértékű a tekintetben, hogy vajon mennyire bízhatott a Monarchia és intézményei lojalitásában...
Végezetül álljon itt egy költemény Erzsébet tollából, ami hűen tükrözi, mit is gondolt a császárné a reprezentációról és az életében folyamatosan jelenlévő nyilvánosságról.
A királyné magánvagyonából adakozott is egy, a költőt ábrázoló szobor felállítására. Ez azonban már sok volt a zömében antiszemita beállítottságú Udvarnak, és "finoman" értesére adták a császárnénak, hogy jobban tenné, ha elállna ettől a szándékától.
Erzsébet kénytelen volt engedni, de magában ettől még ugyanúgy ragaszkodott Mesteréhez, később megismerkedett annak leányával is. Korfui palotájában, az Achilleionban pedig elkészíttette és felállíttatta saját, különbejáratú szobrát az imádott költőről.
Heine mintájára írta verseit, amelyek azonban irodalmi vonatkozásban nem érhettek fel annak szintjéhez.
Kordokumentumként, és elsősorban pedig Erzsébet lelkének, valódi személyiségének megsimeréséhez kiváló adalékul szolgálnak. Végigolvasva őket olyan érzésünk van, mintha Erzsébet egy naplót hagyott volna hátra az utókornak (ami sajnos nem történt meg egyébként), megörökítvén benne legszemélyesebb érzéseit, egész lelkivilágát.
Versei őszinték, szókimondóak voltak, és nem egyszer tartalmaztak gunyoros kritikai ítéletet saját környzetére, a Habsburg családra, és az egész Monarchiára nézvést - olykor nem is kendőzetlenül.
Éppen emiatt úgy végrendelkezett, hogy versei csak halála után 50 évvel kerülhetnek nyilvánosságra - hiszen addigra az azokban említett személyek sem lesznek már az élő sorában.
A költeményekből esetlegesen befolyó jövedelmet a Monarchia politikai üldüzöttjei között akarta szétosztatni. Aminek megvalósítása az 1950-es években már jószerivel megvalósíthatatlan feladatnak tünt.
Mindaddig azonban az osztrák-magyar császárné/királyné öccsére, Karl Theodor hercegre (tehát egy Wittelsbach-ra és nem Habsburg-ra) bízta a lepecsételt kazettát, amely versei nyomtatott változatát tartalmazta. Valamint meghagyta, hogy ezt 50 év elteltével családja Svájcba továbbítsa, az akkori szövetségi elnöknek, közreadás végett - ami már önmagában is jelzésértékű a tekintetben, hogy vajon mennyire bízhatott a Monarchia és intézményei lojalitásában...
Végezetül álljon itt egy költemény Erzsébet tollából, ami hűen tükrözi, mit is gondolt a császárné a reprezentációról és az életében folyamatosan jelenlévő nyilvánosságról.
A Bámészkodókhoz
Hagyjon e mindenféle nép,
Ej, békén s nyugton engem,
Hisz nyilván, mint ők, én is épp
Csak embernek születtem.
Mindjárt epeömlést kapok,
Ha megbámulnak többen;
Csigaházba bújnék legott,
Megpukkadnék dühömben.
S ha rámszegezi látcsövét
Bárki álnok, merészen:
Vessz, rút szerszám! - visítanék. -
A gazdád, az se éljen!
Hát mi dolog - sok, ami sok,
Elég ebből, nem játszom!
... És szamárfület mutatok,
S odatartom - a hátsóm.
/Tandori Dezső fordítása/
Hagyjon e mindenféle nép,
Ej, békén s nyugton engem,
Hisz nyilván, mint ők, én is épp
Csak embernek születtem.
Mindjárt epeömlést kapok,
Ha megbámulnak többen;
Csigaházba bújnék legott,
Megpukkadnék dühömben.
S ha rámszegezi látcsövét
Bárki álnok, merészen:
Vessz, rút szerszám! - visítanék. -
A gazdád, az se éljen!
Hát mi dolog - sok, ami sok,
Elég ebből, nem játszom!
... És szamárfület mutatok,
S odatartom - a hátsóm.
/Tandori Dezső fordítása/
