Erzsébetet 1898. szeptember 10-én Genfben meggyilkolta egy olasz anarchista.
A mostanában sajnos elterjedővé váló terrorista cselekedetekig valahogy nem húztam párhuzamot az akkori esemény és a merénylet, mint olyan közé.
Pedig ha belegondolunk, abban az időben, pláne az akkor békés Monarchia esetében óriási megdöbbenést válthatott ki az eset.
Ma már nehéz különválasztani, hogy a felbolydult médiában mi volt a gyilkosságnak szóló felháborodás, és mi a máris angyallá avanzsált Sisi iránti misztifikáció.
Az egyszerű, hétköznapi emberek viszonylag semmit nem ismertek a királynéból, sosem látták Őt, sosem érezték a később annyiszor megénekelt kisugárzását, nem olvasták lelkének lenyomatait: a verseit. Alapvetően fogalmuk sem volt, hogy kit gyászolnak, milyen embert. Az osztrák trónon posztját be nem töltő, de a magyarok iránt rajongó magányos és gyászoló királynét látták csak benne. Halálának körülményei még misztikusabbá tették ezt a furcsa asszonyt.
Vajon ha nem ilyen halálnem ragadja Őt el, hanem egyszerű, sima végelgyengülés végez Vele, évtizedekkel később, akkor miként reagált volna a közvélemény? Pláne ha esetleg túléli Ferenc Józsefet, és özvegy császárnévá/királynévá válik?
Nyilván másként alakult volna a magányos, idős és joviális "Ferencjóska" kép is...
De persze kár ragozni azt, hogy mi lett volna, ha...?
Ami történt, megtörtént: Luigi Lucheni olasz anarchista egy élesre hegyezett reszelővel leszúrta a királynét. Mint ismeretes, nem is Őt akarta meggyilkolni, de a kiszemelt áldozat nem érkezett meg. Mivel arra lófrált Erzsébet királyné, pechjére Ő lett az áldozat.
De Lucheni csak gondolta, hogy ezzel a császárnét valamelyest is megrengette! Biztos vagyok benne, hogy a pár perces néma és szerencsére fájdalommentes haláltusa után Erzsébet már elégedetten és hálásan nézett le gyilkosára. Régóta nem akart már élni, depressziós és önmaga által üldözött lélek volt, aki szabadult volna már földi béklyóitól. Félelem, katolikus hit, család iránti felelősség - mindez visszatartotta attól, hogy önkezével vessen véget az életének.
De ekkorra belefáradt már mindenbe, még a hobbijaiba is. Korábban lovagolt, vívott, verseket írt, nyelveket tanult, és természetesen karban tartotta tündöklő szépségét. Ám 1898-ban mindez már nem érdekelte. Kedvenc gyermeke, Mária Valéria már régen kirepült, immáron Sisi is többszörös nagymama volt. Saját negatív tapasztalatai anyósával, Zsófiával, arra késztették, hogy tartsa magát távol lánya életétől és családi döntéseitől. Persze volt ebben némi önsajnálat is: most immár a másik oldalon, az anyós szerepében lépett fel, és mit tesz Isten: itt is a magányosság és meg nem értettség lett osztályrésze.
Gyűlölte, hogy folyton kémlelik
Ami ekkor még fontos volt számára, vagy legalábbis kitöltötte életét: az utazások.
Utolsó udvarhölgye, Sztáray Irma visszaemlékezéseiben pontos képet kaphatunk arról, hogy az utolsó években Erzsébet valósággal űzött vadként bolyongott a nagyvilágban. Ez már régen nem kedves hobbi és érdeklődő nyitottság volt a nagyvilág felé, hanem egy önmagát sem értő, szomorú és magányos ember eszeveszett száguldása.
Utolsó fotója, Sztáray Irmával
Megengedhette magának, mit sajnáljuk? - mondják sokan.
Igen, valóban megengedhette.
Viszont az a szomorú, hogy nem volt senki a környezetében, aki őszintén és konkrétan megmondta volna Neki, hogy az őrületbe lovalja saját magát és környezetét is. Az egyetlen Festetics Mária udvarhölgy kivételével jószerivel nem akadt senki, aki vette volna magának a bátorságot, hogy szembesítse a császárnét esztelen viselkedésével. Senki, aki megállította volna, aki valóban a mélyére akart volna nézni ennek az őrült tempónak.
Sisi, a 61 évesen is karcsú, gyönyörű hajkoronás, magányos Ember csak rohant, rohant - egyenesen bele az önmagára büszke kis anarchista, Lucheni reszelőjébe. A merénylő rémesen büszke volt tettére, és tulajdonképp el is érte célját: neve örökre fent maradt.
De nem volt tudomása róla, mekkora szívességet tett Erzsébetnek azzal, hogy pontosan szúrt a szívbe, és fájdalom nélküli, gyors szabaddá válást biztosított számára. Még legfőbb óhaját, szinte csak elrebegett kívánságát is teljesítette:
"Azt kívánnám, hogy lelkem, szívem egy kis nyílásán röppenne ég felé"
- mondta halála előtt egy nappal Rotschild bárónénak. Kívánsága teljesült.
Nyugodjék békében!
Sírja a bécsi Kapucinus Kriptában
